Szakrális királyaink között a helye

Mi más juthatna először eszébe a hetvenedik életévét taposó hivatásos mesefakasztónak, magyarán az írónak, a költőnek Mátyás királyról, mint az a sok-sok szép rege és monda, amely az igazságosztót és a magyar nemzeti méltóság és öntudat éltetőjét állítja a középpontba. Fölrémlik a messzi gyermekkorból nagyszüleim elállamosított debreceni kertes háza, ahol anyai nagyapám, a Székelyföldről elszármazott vámospércsi református lévita, igazgató-tanító, Csúzi Erős Nagy Lajos az ágyam fejénél, kedvenc vesszőből fonott karosszékében ülve olvassa föl felvidéki, balogvölgyi nemesradnóti születésű apai dédnagybátyám, a magyar gyermekirodalmat megteremtő Pósa Lajos Pósa bácsi: Tanítómesék Mátyás királyról című kötetéből, vagy a mondagyűjtő Benedek Elek apó 1901-es kiadású, Magyar mese- és mondavilág című könyvéből a nagy királyról szóló történeteket. Mások mellett a Mátyás király juhásza című mesét, amelyben az igazmondó juhász, a nép fia és az igazságos király együtt járnak túl a burkus, a német király eszén, bölcs népi furfanggal megszerezve a magyarságnak a német birodalom szebbik felét. S nem ám az öncélú hódítás céljából. A valódi okot nyomban elárulja kedves ifjúsági regényünk, Tatay Sándor Kinizsi Pál című könyve, amelynek másodfőhőse nagy királyunk. E könyvből már gyermekfővel megértettem, nagyapám magyarázatának köszönhetően is, hogy (eltekintve nagy erdélyi fejedelmeinktől) igazságos Corvin Mátyás volt az utolsó magyar uralkodó, méltó Árpád-házi nagy elődeihez, az őket korban megelőző Bendegúzhoz, Attilához és Álmoshoz, majd Árpádhoz, Szent Istvánhoz, Szent Lászlóhoz, kik tudták, hogy keresztény magyar nemzetünk csak akkor virágozhat föl igazán, ha a keleti és a nyugati despotát legyőzi.

Úgy gondolom, nem csak én tartom a magyar történelem egyik legfényesebb gyémántikonjának törökök, csehek és németek mumusát, igazságos királyunkat, Corvin Mátyást, Mathias Rexet, a legendás törökverő Hunyadi János vajda és Horogszegi Szilágyi Erzsébet gyermekét, ki 1443. február 23-án, Kolozsváron jött e világra és 1490. április 6-án, Bécsben tért meg Isten birodalmába. Ma sem bizonyított, bár nem valószínűtlen vélekedés, hogy Hunyadi János az anyai ágon kétszeresen Árpád-házi eredetű vitéz Zsigmond király és császár házasságon kívül született gyermeke. E világon nem tudjuk már meg, igaz-e a híresztelés, avagy mese. Az a lényeg, lelkileg egyértelműen kötődik legdicsőbb magyar eredetű dinasztiánkhoz.

Rendkívüli volt már Mátyás megkoronázása is 1464. március 29-én Székesfehérváron. Tizenötesztendős korában, 1458. január 24-én választották meg, sok diplomáciai furfanggal, Magyarország királyának, a szó szoros értelmében kikiáltották, hiszen hivatalos származása nem predesztinálta volna a legmagasabb hazai méltóságra, még a valódi Szent Korona sem volt jelen a beiktatásakor. Oly korban, kiskorúként, lépett trónra, amikor Nyugatról, Keletről súlyos vész fenyegette a szétzilált országot, idegen eredetű, idegenbérenc, jellemtelen királyt, V. Lászlót, fivére, Hunyadi László gyilkosát váltotta (ugye ismerős).

S ez a fiatal, 47 esztendős korában elhunyt uralkodó, utódaival ellentétben, ezerszeresen méltó volt Szent Koronánkra. Keresztény kultúrát honosított meg, úgy tudott ízig-vérig keresztény és magyar maradni, hogy Itáliából elhozta közénk a reneszánsz legragyogóbb szellemi kincseit, hogy csak a Corvinákat említsük és a királyi udvarában meghonosodott művészeti és tudományos fölvirágzást. Ha kellett, szép szóval, ha kellett, kemény kézzel törte le a magyarországi kiskirálykodó főnemesek mohóságát és kegyetlenségét s teremtett rendet a rendetlenség Európájának közepén, Magyarföldön. Tisztában volt azzal, hogy a hatalom és vagyonéhes, egymásra fenekedő dinasztiák és birodalmak egyre gyöngülő keresztény Európájában, amelyet elpusztítással fenyeget a moszlim invázió, csak a kelet- és közép-európai államok perszonálunióba tömörült szövetsége jelenthet igazi védelmet (ugye ismerős.) Ez a zseniális király elérte azt, hogy (Nagy)Magyarország királya egyben Dalmácia, Szerbia, Galícia, Lodoméria, Kunország, Bulgária Csehország királya és Ausztria főhercege volt.

Szinte csak pillanatképet villanthatok föl e szubjektív emlékezésben, így végül visszatérve kiindulópontunkhoz: Mátyás király nemcsak mesékben és legendákban, hanem a valóságban is a magyar nemzet méltóságának őre, a szegény emberek gyámola, a kiskirálykodó despoták réme volt, kik emiatt is, irigységből is kikiáltották zsarnoknak. Valóban álruhában járta az országot, s az is igaz, hogy a magyar nép minden ága, magyarok, székelyek, palócok, kunok, úzok és a csatolt népek fiai, horvátok, vendek, szerbek, bolgárok igazságosztóként emlegették, ki megjutalmazza a jókat és példás szigorral sújt le a nemzetárulókra, a bibliai erkölcsi parancsok megszegőire. Sajnos, halála után megtapasztaltuk, mivé válhat a nemzet, ha idegen érdekeket kiszolgáló, olykor Nyugatra, máskor Keletre húzó személyiségek és klikkek juttatnák ebek harmincadjára e sokat szenvedett, 1920-ban harmadára csökkentett országot. S annak örülhetünk, hogy ha a 2010-ben észhez tért Magyarhon továbbra is jól választ, megmarad kereszténynek és magyarnak, itt és most megvalósulhat az igazság birodalma, amelyre Mátyás király törekedett.

Kis eszmefuttatásom befejezéseként utalhatnék a címre: bár formálisan nem avatták szentté, ám Hunyadi Mátyás, Mathias Rex, Corvin Mátyás méltó szakrális, szent királyainkhoz, közöttük a helye nemzetünk pantheonjában.

Pósa Zoltán (József Attila-díjas író, költő, a Magyar Írószövetség választmányának tagja)

Fotó: Máté Péter