Mátyás király és Bécs

»Vagyok, mint minden ember fenség, északfok, titok, idegenség…« – vélekedett magáról Ady Endre. Nemde így lehetne vélekedni Mátyás királyról is, akiről látszólag túlságosan is sokat tud a történetírás, mégis rejtély marad, különösen azon szándéka, mit keresett a Lajtán túl, miért hadakozott itt, hiszen sokkal fontosabb lett volna a déli végeken biztosítani a török ellen a határokat. Mohács szemszögéből kétségtelenül helytálló felvetni ezt a kérdést, csakhogy nem szabad elfelejteni, eleget hadakozott Mátyás a török ellen is, mígnem 1483-ban öt évre fegyverszünet jött létre, amit 1488-ban további két évre meghosszabbítottak. (Három évre szóló békét 1495-ben kötöttek, addig – mint különben békeidőben is – napirenden voltak mindkét oldalon a határvillongások, betörések.)

[…] Ha csak ifjúkorát tekintjük is, megaláztatásban volt része prágai fogságával. III. Frigyes ugyan fiává fogadta (1463), ellenben nem váltotta be ígéretét a német-római hercegi tisztség (választófejedelem) dolgában, sőt a tényállással szemben nem ismerte el Mátyás cseh királyságát. Hasonlóan személyes mellőzésként kell kezelni, hogy 1470-ben bár áttáncolta Mátyás Bécsben a farsangot, mégsem kapott feleséget a Habsburgoktól. Végezetül nem szabad figyelmen kívül hagyni a korszellemet: Mátyás a reneszánsz legbuzgóbb terjesztője volt az Alpoktól északra fekvő területeken. Minden részletesebb taglalás nélkül úgy összegezhetünk, hogy Hunyadi Mátyás nem csupán terjesztette, de a reneszánsz szellemében élt, korának jellegzetes uralkodó személyisége volt. Mindazon szándék, mi bevallatlanul is foglalkoztatta, mozgatta, a személyiség kibontakoztatása, megvalósítása volt, az ő esetében a hatalom eszközeivel. A megvalósulás csillogtatásának számítható így mindaz, ami személyiségét Bécshez köti. Racionálisan élt és gondolkodott, anélkül, hogy elméleti síkon kidolgozta vagy legalább felvázolta volna távlati terveit. Nála egybeesett az elmélet a gyakorlattal.

[…] »S nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára.« Szinte felesleges, mégsem árt emlékeztetni az 1823 körüli időszakra, amikor bizony más idők jártak, s Kölcsey szép irodalmi köntösbe öltöztethette a »régi dicsőséget«. Kétségtelen találó a kép, legfeljebb a bússal kapcsolatosan nem árt megjegyezni, hogy régies változatában s a jelen szövegösszefüggésben nem szomorút, lehangoltat jelent, hanem bősz, haragos jelzőként kell értelmezni. A bécsiek kétségtelen megszenvedték Mátyás – nem is annyira ellenük, mint inkább III. Frigyes elleni – haragját, csakhogy a történelmi háttérből más vonások is kivehetők, történetesen a bosszú helyett az őszinte megbékélés szándéka, az ellenség soraiban a jövendő szövetséges keresése. Ezek az elemek feltétlen figyelmet és kellő besorolást, vagy ha szükséges, helyreigazítást érdemelnek.

Mátyás király személyiségének, történelmi jelentőségének sok vonatkozásban átértékelését jelentette az 1982-ben a renovált Schallaburg reneszánsz kastélyban neki szentelt alsó-ausztriai tartományi kiállítás. Osztrák és magyar történészek közös vállalkozásaként a magyar uralkodó alakjához méltó bemutató volt. A kollegiális együttműködés eredményeként a kiállítás legnagyobb hozama az volt, hogy magyar részről nagyobb megértéssel fogadták az osztrák szemléletet, az osztrákok meg képesek, sőt hajlandók voltak a befogadásra, egyfajta felülbírálásra. Dr. Wolfgang Stangler, az alsó-ausztriai tartományi kormányzóság kulturális részlegének megbízottja személyes beszélgetésben mondta el – amit egyébiránt írásban is kifejezésre juttatott –, mennyire tanulságos volt számára a kiállítás, hiszen – lám, lám az előítéletek – korábban amolyan kalandornak vélte Matthias Corvinust, a kiállítás anyaga, a katalógus értekezései viszont meggyőzték az ellenkezőjéről. Magyarázattal is szolgált. Évszázadokon át korlátlanul érvényesült Ausztriában a Habsburg-történetszemlélet, aminek értelmében eleve nem részesülhetett elismerésben, pozitív megítélésben mindaz, aki az uralkodóház ellensége, ellenlábasa vagy éppenséggel vetélytársa volt. A III. Frigyes és Mátyás király közti életre szóló rivalizálás meg eleve kizárta, hogy »emberibb« vonásokkal is felruházzák a magyar királyt. Mindamellett – és ez részben történeti beidegződés kérdése is – aligha várható el »hétköznapi szinten« vesztesként bármilyen módon is elfogadni, higgadtan megítélni a győztest, hiszen, ha más nem, az irigység, féltékenység aligha teszi ezt lehetővé, meg aztán árt az önhittségnek.

Mátyás király »íratlanul« is cselekedte, amit belső énje diktált. Éppen ezért arra törekedett, hogy ne csupán kényszerből, hanem szívében is elfogadja uralkodójának, 1486 óta Ausztria hercegének a lakosság, mindenekelőtt a politikai vezetés. Kétségtelen, az akkori viszonyok nem kedveztek különösképpen pozitív eredmények felmutatásában; a gazdasági fejlődés nem vett lendületet, a magyar megszállást jelentő katonaság semmiképpen sem hasonlítható Mátyás alakjához. Utóbbi alátámasztására nem árt megemlíteni, hogy a király szigorúan megtiltotta katonáinak a túlkapásokat, a rablást, a lakosság nyomorgatását. Az idegennel azonban nem könnyű megbarátkozni, csakhogy a magyar »uralmat« még jóformán meg sem lehetett szokni. Ahhoz túlságosan rövidre szabták az istenek Mátyás életét. A jelek szerint még jó egészségben élte meg Bécs elfoglalását, utolsó három évében azonban mindinkább kikezdte a köszvény, olyannyira, hogy sokszor még állni sem volt képes. A hálátlan utókor ugyan kevésbé elnéző, mégis figyelembe kell venni a betegség gátló hatásait Mátyás további terveinek kivitelezésében, ha ilyenekről lehet egyáltalán beszélni. Kétségtelen, nem csupán Bécsben – igaz, csak 1488-ban – megerősítette a város kiváltságait, törődött az egyetemmel, nyilvános fellépéseivel gondoskodott arról, hogy jelen legyen a közvéleményben, Bábenbergi Lipót szentté avatását anyagilag is szorgalmazva neki jutott az érdem, hogy a már 1483-ban elfoglalt Klosterneuburgban méltó egyházi keretek között az ő jelenlétében hirdessék ki a Szentszék döntését (1485).

Mégsem szűnhetett meg a magyarokkal szembeni bizalmatlanság, habár néhány bizalmasa beválasztásával meghagyta hivatalában a város vezetését, azaz helyi szinten nem avatkozott be közvetlen az ügyvitelbe. Az újonnan létesült bécsi püspökség (1469) élére azonban Dóczy Orbán személyében magyart nevezett ki, s a Habsburg helytartó helyébe Szapolyai István személyében szintén magyar lett a tartomány királyi helytartója. Ettől függetlenül sok osztrák főúr pártolt el III. Frigyestől és állt Mátyás pártjára, aki birtokokkal és tisztségekkel jutalmazta őket Magyarországon.

Végsőfokon mégsem lehet tudni – azon túlmenően, hogy fennhatósága alá vonta szerzeményeit és mindent elkövetett természetes fia, Corvin János trónörököskénti elismeréséért –, mik voltak Mátyás távlati tervei. Kétségtelen, igyekezett helyreállíttatni a hadviselés során elpusztult vagy megrongálódott várakat, a nagy talány, Bécs további sorsa azonban nem fejthető meg továbbra sem. Egyes történészek amellett érveltek, hogy Buda mellett, sőt helyett Bécset akarta megtenni birodalma központjává. Egyik székhelyévé mindenképpen. Mátyás az 1485. június 1-jei bevonulásától 1490. április 6-án bekövetkezett haláláig összesen 665 napot töltött Bécsben; összehasonlítva Budával jóval többet, mint ott. A vár berendezésén és némi kiépítésén, csinosításán túl azonban sok más nem maradt meg az emlékezetben. Kétségtelen, növelni akarta közvetlen a vár körüli területet, s ez arra vall, hogy nagyobb székhely kiépítésére törekedett, ellenben csúnya gyanúsításokra adott okot, hogy 1488-ban mintegy 100 ház leégett s az 1489 húsvétján kitört tűzvész még nagyobb károkat okozott. Habár Mátyás pénzsegéllyel itt is az újjáépítést támogatta, ezen szerencsétlenségek fellépésével szintén nem lehetett növelni a magyar uralom népszerűségét.

A későbbi közép-európai integrációs tervek sorában Mátyást is szokták említeni, aki Podjebrád György mellett az elsők között lépett fel ez irányban, a feltételezések mezsgyéjén azonban nem könnyű áthaladni tények hiányában. Mátyás király alakja időbelileg is kétségtelen túlméretezett volt. Személyisége, uralkodói nagyságának kiteljesedéséhez és megszilárdításához még évtizedekre lett volna szükség. Negyvenhét évesen biztosan nem voltak kegyesek hozzá az istenek. Az idő III. Frigyesnek kedvezett, aki végsőfokon túlélte valamennyi, így legnagyobb ellenfelét, Mátyást is, ő viszont egyedül maradt, s méltó utódot sem hagyhatott az utókorra. Mégis, a rejtélyek, találgatások – bármennyire tudománytalanok is – növelik azt a bűvös kört, ahol megtalálható, kitapintható lenne mint emberi, uralkodói jelenség. Nem szabad elfeledni, hogy az emberi személyiség nem mérhető kizárólag a kivitelezett tervekben, befejezett művekben, alig megnyilvánuló szándékokban. A vereségekről ne is beszéljünk. Pedig csakis így, együttesen egész az emberi személyiség, a kor és természetesen az utókor képe is. Nekünk, magyaroknak mindazonáltal maradt Mátyás, a legendás alak, kísértő és csábító nagyság, akihez – önbecsapás nélkül – mérjük, mérhetjük késői önmagunkat.

(Részletek a Nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára? című írásból. Honismeret, XXXVIII. évf., 2010/3. sz., 8–10.)

Deák Ernő (történész, a Bécsi Napló főszerkesztője)

Fotó: Uzsák Zoltán